A könyvből

Néha elég a borús idő, egy emlék, egy eltört kedvenc bögre, egy ajtócsapódás, egy karcolás az autón, akármi, hogy elrontsa a napunkat. Vajon a belső erőnk elfogyott, vagy átfordult a negatív oldalra? Sokszor, ha valaki a környezetünkben rosszkedvű, átvesszük a hangulatát, vagy hagyjuk, hogy egy – jogos vagy jogtalan – kritika lehangoljon, ami mind belső gyengeségünket mutatja.

Muszáj ennek így lennie? Vajon tényleg a környezetemnek kell meghatároznia, hogy vidám, boldog vagyok-e? Miért nem tudja az ember saját hangulatát irányítani? Hiszen ez olyasmi, ami csak ránk tartozik. Tulajdonképpen ebbe nem szólhatna bele senki, mégis kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. Nagyon sérülékenyek vagyunk.

Valóban környezetünknek, sorsunknak kiszolgáltatva kell élnünk? Ha az ember néhány év után képes élettársa elvesztését elfogadni, és ismét mosolyogni, teljes életet élni, akkor miért nem képes ugyanerre pár nap vagy hét után? Mi ez a belső erő, amely olykor fantasztikusan ellenáll, és győz, máskor pedig minden ellenállás nélkül hagyja legyűrni magát egy semmiség által? Azt látjuk nap mint nap, hogy a gyengeség emberi; igen, de az ellentéte, az erő is az. Erre is nap mint nap számtalan példát láthatunk. Ki dönti el, hogy milyen legyen a kedélyem? És miért nem én?

A természet zsenialitása felülmúlhatatlan, és az ember a természet része. Így az ember is, mint élőlény, zseniálisan tökéletes teremtmény, amely a természet szabta ideális feltételek között tökéletesen működik. Az ember a természet ereje által egészségesnek és boldognak teremtetett. Ha természetének, és a természetnek megfelelően élne, akkor mindig egészségesnek és boldognak kellene lennie, mert neki is mint minden élőlénynek a Földön tudnia kellene, hogy számára mi a tökéletes tennivaló.

De akkor mi a baj velünk? Miért vannak fizikai fájdalmaink?

Az önfegyelem gyengeségünk pusztítója, tehát mindenben külső vagy belső sikerünk fundamentuma. Minden sikeres ember tudja, hogy sikerének titka az önfegyelme, ugyanúgy minden sikertelen ember is, ha őszinte tudja, hogy sikertelenségének oka önfegyelmének a hiánya.

Miért vannak lelki problémáink?

A legtöbb betegséget pedig az ember száján keresztül szedte össze élete folyamán, vagyis saját maga okozta. Én mégis részvétet érzek irántuk, de csak tudatlanságuk miatt; azért, mert figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a szájukon keresztül önként egy rosszabb sorsot rágtak ki, illetve be maguknak, mint ami egyébként jutott volna nekik.

Az mondják, hogy Isten igazságtalan volt a földi javak elosztásában, egyedül az értelmi képességet osztotta el helyesen: mindenki azt hiszi, hogy neki van a legtöbb belőle.

Amikor gyermekek voltunk, nem birtokoltunk semmit, csak a szüleinket. Nem törődtünk semmivel, nem tudtuk mennyi pénzük van a szüleinknek, miből vásárolják a tízórainkat, a cipőnket, miből fizetik a villanyszámlát. Nem törődtünk a holnappal, a jövővel, a felnőttek komplikált világával. Csak egy dolgot birtokoltunk: a szüleinkbe vetett hitet. Ők voltak mozgó, nyüzsgő fantáziánkkal betöltött világunk egyetlen biztos pontja, amire számíthattunk. Az ő szavuk volt a megrendíthetetlen, szent igazság. A szavuk azért volt igaz, mert ők mondták – ennyire egyszerű volt. Az ő szavuk volt életünk axiómája. Hitünk mindennél erősebb volt, mert értelmünk még szervezetlen mivoltából kifolyólag nem is volt más alternatíva. Ez a hit volt gondtalan játékunk alapja, ez a hit volt határtalan vidámságunk oka, kristálytiszta, naiv bizalmunk építőköve, és szabadon csapongó fantáziánk hajtóereje. Gyermeki szabadságunk és boldogságunk alapja a hitünk volt, körülötte forgott a világ. De mi a felnőttkor szabadságának és boldogságának az alapja?

Az istenember szereti azokat is, akik begubózva járnak, és tüskések, mint a rémült sün. Az istenember szereti a rózsabimbót is, akkor is, amikor az még csak a tüskék közt jelentéktelenül rejtőzik, mert ő már látja a kivirágzott, illatozó rózsát. Ez tulajdonképpen az isteni szeretet titka. Nem a felszínt, hanem a mélységet szereti. Nem azt szereti, amit a szemével lát, hanem azt, amit a szívével érez. Nem nézi, de még csak nem is érzi azt, amit a tüskék mutatnak vagy tesznek neki, hanem a rózsát csodálja. Igen, az ember ilyesmire is képes, ez nem lehetetlen.

Csak ha képes vagyok saját belső lényemet szeretni, csak akkor tudom meglátni, és szeretni más élőlényekben is a belső lényt. Ekkor mások lényét sajátomként érzékelem, mert az isteni szeretet összeköt, és egységbe olvaszt minket. Ahogy mások szemébe nézünk, megnyílik szívünk, és a másik szemében önmagunkat látjuk. Ez nem önámítás, nem csalóka képzelődése az elmének, ez egy valódi tapasztalat. Így láthatjuk másokban önmagunkat, azt a lényt, akit magunkban is szeretünk. Ezért kell megtanulnunk elsősorban mély önvalónkat szeretni.

A mosoly nyitás a világgal szemben. Mosoly nélkül magadra maradsz, mert bezárkóztál. A mosoly a béke, a szeretet, a boldogság, vagyis az élet értelmének az üzenete. Benned van jóság és szeretet, miért is ne lenne, és ez neked elég; de ha ebből semmit sem adsz át az embereknek, és bent őrzöd a lakásodban, akkor mi értelme az ittlétednek, úgy értem a földi tartózkodásodnak? Ha vagyonra törekszel, de nem akarsz egy fityinget sem kiadni belőle, akkor miért dolgozol érte keményen?

Nincs, aki megtanítana, hogy önmagunkat teljes szívünkkel szeressük, ne csak érdekeinket kedveljük értelmünkkel. Nincs, aki megtanítana, hogy nem szégyen az, amivel születtünk, nem kell elrejtenünk szeretet utáni vágyunkat, és szívünk megértését a világgal szemben. Nincs, aki megtanítana, hogy a kimutatott szeretet nem gyengeség, hanem erő, saját belső erőnk. Nincs, aki megtanítana arra, hogy ha önmagunkat felajánljuk, akkor boldogok leszünk. Nincs, aki megmondaná, hogy aki önzetlen szolgálatot gyakorol, az nem ostoba, hanem az önmegvalósulás útján halad, isteni módon él, és ez a legjobb befektetés számára. Összegezve: valakinek meg kellene tanítania minket, hogy nem kell gyermeki szívünket bezárnunk és megfojtanunk ahhoz, hogy felnőttek legyünk, mert nem a felnőtt szív, hanem a gyermekszív az igazi emberi szív.

Az értelem szenvedő lény,

a szív nyugtató vény.

Ha tényleg bajban vagy, és el tudsz tölteni pár percet a szívedben, akkor nem lesz szükséged altatóra. Nem tudod sanyargatni magad. Úgy tűnik, mintha az ember önmagában hordozná a megoldást minden problémájára, csak be kellene nyúlnia érte szív-patikájába.

 

Stressz az értelem tápláléka,

nyugalom a szív lakomája.

Az értelemnek sosincs ideje,

a szívnek mindig eljön az ideje.

Az értelem szívesen megváltoztatná a múltat,

a szív nem sírja vissza a tavalyi havat

 

A mennyország a Földön van, és a saját testünkben is élhető, ugyanúgy, mint a pokol. A spiritualitás az emberi természet átalakítását jelenti itt, a Földön. Az emberi természetet csak az emberi testben lehet átalakítani, hiszen csak ott létezik, nem a túlvilágon.